|
Témaindító hozzászólás
|
2015.10.27. 13:42 - |
Mindenki számára nyitott játék.
Jelenlegi helyszín: Tábor /istálló/
(Az event helyszinei változnak.) |
[47-28] [27-8] [7-1]
Le se tagadhatta férfi mivoltát, a srácnak (akinek sajnos még mindig nem tudtam a nevét, nyilvánosan megkérdezni pedig nem akartam) feltétlenül meg kellett még egy kicsit piszkálnia Drew egóját. Hajajj, mi lesz itt ebből még később! Egyre problémásabbnak tűnt a helyzet. Persze gondoltam, hogy nem lesznek egyből puszipajtások, de azért a későbbiekben még necces lehet ha egymás torkának esnek.
A srác meglepetntek tűnt, azt hiszem ő nem azonosította magát veszélyforrásnak. De mivel nem ismertem, ezért inkább elővigyázatos voltam, most talán fölöslegesen. A körülnézve tudatosítottam magamban, hogy nem ismerek senkit (csak Kheirónt, de őt most nem akartam beleszámolni). Talán nem random idegenként kellett volna leállnom a békítő felet játszani, de erről bájosan nem vettem tudomást. Nem hittem, hogy az elkövetkezendőkben olyan fenomenális barátságokat fogok kiépíteni, márcsak azért sem, mert nem akartam elárulni, hogy Poszeidón lánya vagyok. Ha kérdezik majd azt mondom nem tudom, ki az apám… nem, ezt biztos nem, mert nem szeretek hazudni. Majd kitalálok valami más alternatívát.
A srác a kérdésemre csupán mordult egyet, amit én igennek vettem. Lehetett volna kedvesebb, de kaptam már rosszabbat is. Sokkal rosszabb, így elmosolyodtam és biccentettem neki, csak aztán fordultam Dany felé.
Nos azt hiszem Dany is szeretett balhézni, vagy csak egyszerűen másokat bosszantani. Szavait nem nagyon értettem, de legalább megtudtam, hogy Aidennek hívják a srácot. Na! Haladunk, előbb-utóbb meg lesz az összes név. Ennek végre örültem. Bár ők az enyémet nem tudhatták, hisz eddig csak Alexnek mutatkoztam be, ő meg nem úgy tűnt, mint aki aktívan bele szeretne szólni ebbe a vitába, mondjuk ezt teljesen meg tudtam érteni. No mindegy, ha akarják majd megkérdezik a nevemet.
A Dany és Aiden közötti szóváltásnak (amit nem értettem, ezért betudtam valami belsős poénnak) legalább annyi haszna volt, hogy amíg Aiden Danyra koncentrált, én alaposan megnézhettem magamnak őt. Miután tüzetesen szemügyrevettem és a beszélgetés fonala is kezdett a bajtársiasság felé kanyarodni (amiben úgy éreztem jó vagyok) közelebb léptem hozzájuk. Még mielőtt bármi kellemetlen történt volna kezemet mind Aiden, mind Dany karjára helyeztem.
- Ebben a Medúzás dologban van valami - finoman felmosolyogtam Aidenre -meg kell kísérelnünk együtt dolgozni. -
Bár valószínűnek tartottam, hogy ezután minimum Aiden elküld a francba és elrántja a kezét, viszont ez nem érdekelt. Na jó mégis, de van ez így, nem akartam, hogy veszekedjenek, azt meg végképp, hogy kimúljanak a küldetésen. |
Eddig mindig távol tartottam magamat a társaságtól, de most ott álltam, és körénk gyűltek az emberek.
Amikor Aiden közellépett hozzám szinte éreztem a teste melegét. Hallottam, hogy mélyebben és kissé kapkodva veszi a levegőt. Hogy ezt elnyomja közömbös nangszínen beszélt, hogy valótlanná a valóságot.
Tudtam jól, hogy nem kell félteni, de ez amúgysem az én feladatom volt. Végighallgattam, azt, mit mondani akart, majd amikor hátrébb lépett a ciője távolodását figyeltem az enyémtől.
Vártam egy pillanatot, majd ugyanúgy megközelítettem, ahogyan ő tette, csak közelebb mentem hozzá. Egy pillanat töredékéig az összeérő cipőorrokat néztem, majd felpillantottam a nálam nagyjából 5 cm - rel magasabban ülő szempárba, egy pár centinyit fentébb "pipiskedtem", hogy közelebb legyek hozzá, majd halkabb és lágy hangon folytattam.
Bájos elképzelés?! Ha szértveritek egymás képét azzal a szörnyeknek segítetek, hiszen ha nem tudunk csapatként működni olyan tehetetlenek leszünk az ellenségeinkkel szemben, mint a reggeli szendvics mi ellenünk. Bármilyen erős is vagy egymagadban. Küldetésre azért küldenek több embert, hogy segítség egymást. Medúsát (Ő az a 'nagyon kedves' hölgy, akinek ha belenézel a szemébe és szoborrá változtat, illetve hajszálak helyett kígyók nőnek a fejéből) sem tudnád egyedül legyőzni, még csapatban is bizoytalan, de társakkal kicselezheted. Hangomban nem volt semmi kiokító. Miközben beszéltem végig a szemit néztem.
Igazából ennek a beszélegtése lehetett volna egy szerelmes tinifilmbe való folytatás, de jelenleg azt sem tudtam, hogy Aiden le fog - e keverni nekem egy pofont a nem létező (legalábbis eddig számomra nem nagyon ismert) merésségem miatt. Leereszettem a sarkamat és egy kicsit távolabb képtem a fiútól. A szemeit fürkésztem, de nem tudtam kivenni a gondolatait.
Vártam.
(Dany megköszönné, ha Aiden egy kicsit kedvesebb lenne hozzá...)
(És a pofont bellőzzük. xD) |
 Ahogy sejtettem lett volna megjegyzése arra, hogy kiszolgálom ő nagyságát, de még időben sikerült közbe vágnom.
Persze majd hagyom, hogy olyan könnyen megkapja, amit akar, nem hercegnő képzőben vagyunk.
Miután kiosztottam Drewt már éppen távozni készültem volna, mikor a srác csak azért se hagyta annyiban.
Végülis mire számítottam tőle? Naná, hogy nem fogja egy könnyen adni magát, pedig jobban járt volna, ugyanis űtött az erőszak.
Gyilkos tekintettel fordultam felé, mikor még volt képe nekem beszólni, majd megindultam, végül pedig behúzott nekem, bár sikeresen kikerültem a csapását. Nem volt nehéz, mivel kissé lassú volt, nekem areflexeim pedig tökéletesen működtek, hisz tombolt bennem a harcos vér. Ha valaki nem avatkozik közbe, akkor könnyen lehet, hogy elmémet elborítja a vörös köd, már pedig az nem túl jó dolog Drewra nézve.
Az ütés után rá rontottam, de még jóval azelőtt, hogy elérhettem volna az ellenfelem földre került, mire lefékeztem, majd lepillantottam a lányra, aki rá csimpaszkodott Drewra.
Pár ásodpercig, csak értetlenül figyeltem a jelenetet, még is mire volt ez jó?
Legalább egyszer meg kellett volna ütnöm, mielőtt leszerelik!
Dühösen fújtatva hajamba turtam és néztem tétlenül, ahogy a lány is lehordja a seggfejet, miközben továbbra is a földre szorítja.
Mindenesetre kissé lenyűgözött a lányka harciassága, ráadásul eléggé nagy elégtételt jelentett a fiú megaláztatása, hisz még is egy lány teperte le Drewt!
-Oh haver, úgy látom téged aztán tényleg letepernek a lányok! MIlyen kár, hogy csak azért, mert jó bokszzsák vagy, nem több.-vigyorogtam.
Végül egy másik lány is megjelent egyenesen elém pattanva, mire csak felvont szemöldökkel és félrebillentett fejjel néztem rá. Ennyire veszedelmesen nézhettem ki, hogy úgy gondolja jobb közénk állni? Hmm, tudok valamit.
Lepillantottam a lányra, akinek elakadt a lélegzete. Nem reagáltam rá, csak egy mordulással jeleztem, hogy nekem ugyan semmi bajom.
Mikor elfordult türelmesen léptem hátra egyet és vágtam zsebre a kezem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a kettő ismeri e egymást, vagy csak a női csorda ösztönnek köszönhető ez a nagy öszhang.
Amikor hófehérke elkezdett arról papolni, hogy rám dobnának egy nyerget már is haszontalan lennék hangosan és meglehetősen méltatlankodva hördültem fel.
Össze szűkült szemmel figyeltem, mikor aztán felém fordulva megpróbált magyarázkodni, mire hitetlenül csóváltam meg a fejem, aztán egészen közellépve hozzá akkor álltam meg, mikor cipőink szinte össze értek, úgy néztem le rá, majd közömbös hangot megütve szólaltam meg.
-Bájos elképzelés, de jobban járunk, ha senki nem gondolkodik a másikunk helyett. Nem mellesleg egy nyeregtől nem törik le még a körmö se, szóval kösz szépen az aggodalmat, de nincs szükségem rá. Ami pedig a verekedést illeti, engem az az egyik dolog, ami igazán feltüzel.-vigyorodtam el az egyik szót megnyomva, miközben egy ezüst tincst forgattam ujjaim között.
-A harag ennélkül is meg lesz.-tettem hozzá, azzal elléptem a lányoktól. Nem óhajtottam tovább játszani a nagy társasági lényt.
|
Éppen fel akartam készálódni Drew hátáról (mert eggyáltalán nem volt kényelmes) egy negyedik résztvevő is belépett a jelenetbe. Sofia.
Elsőként Aiden - höz ment oda, hogy megkérdezze tőle, hogy jól van - e. Mondjuk ezen nem is csodálkozom, hiszen ő egyébként egy jó kiállású fiú volt. (Már amennyire a táborban volt ilyen) Ő benne volt a menők között. Eggyike volt azoknak, akikért majd megbolondulnak eggyes lányok. Hát, így jobban végiggondolva nem is csodálkozok rajta, hogy Sopfia elsőként hozzá ment először, nem pedig rajtam, aki ott trónol egy O' Neel hátán.
Majd felém fordult és intézett számomra pár mondatot. Miközben beszélt én felpattantam Drew - ról, leporoltam a rövidített szárű farmeremről azt a kevés port, ami rá került. Megragadtam a fiú csuklóját és ráfogtam az alakarjára. Megkapaszkodott bennem és én felrántottam.
Sofiához fordultam mosolyogva. Nyugi, nem állt szándékomban egész nap rajta ücsörögni, csak amilyen, khmm.. Tudod milyen képes lenne mondjuk rádobni Aidenre egy nyerget és még ha jól is lenne ezután (mármint Aiden) nem hiszem, hogy képes lenne mondjuk a kardvívásra. És nem lenne valami jó, ha nem tud leütni egy szörnyet sem, de (ha elfogyik az a kevés élelem, amit magunkkal tudunk vinni) étel kell neki. Átnéztem Sofián éS Aiden - hez fordultam. Nem hiszem azt, hogy nem tudodod megvédeni magad, csak jobb nem csupa összevert és haragos emberrel küldetésre indulni. |
Nos eddig sem sok pozitív gondolat kavargott a fejemben Drewval kapcsolatban, de úgy döntöttem segítek neki felkantározni a lovát (tehát megcsinálom helyette az eddigi tapasztalatok alapján) ám egy fehéres-szőkés hajú srác megelőzött. Nem gondoltam volna róla, hogy hajlandó lenne ennek a srácnak felszerelni a lovát. Persze egyáltalán nem ismertem őt se, de ránézésre és amolyan első benyomásra úgy gondoltam volna, ő inkább a központibb emberek közé tartozik.
Kisebb kitörését hallgatva megállapítottam, legalább ő nagyjából tisztában van vele mi vár ránk a küldetésen egója szárnyán messzire repülő “barátunkkal ellentétben. Majd mint aki jól végezte a dolgát távozni szeretett volna, csakhogy Drew nem hagyta ezt annyiban. Meg akarta ütni a fehérhajú srácot, én pedig döbbenten pislogva figyeltem őket. A többiek a háttérben (velem ellentétben) teljesen el voltak ragadtatva, hangosan üvötöttek. Ez most komoly? Nagyjából ennyi kerintgett a fejemben. Elég részletesen tudtam volna elemezni, milyen problémák merülhetnek fel egy küldetés folyamán, belviszály nélkül is. De így? Most komolyan, seperc alatt meghalunk. De jó kis küldetés lesz…! Sóhajtottam egyet. Nem igazán értettem miért enged el Kheirón egy Drewhoz hasonló kölyköt küldetésre. Na jó, mégis. Én is megszabadulnék tőle az első adandó alkalommal. Hirtelenjében elkezdtem sajnálni szegény kentaurt. Biztos nem Drew volt a táborban az egyetlen problémás (bocsánat, nagyon problémás) kölyök, akit féken kellett tartani. Megaztán, lehet abban reménykedett, hátha tanul valamit a srác a küldetés folyamán (valami jót). Végülis… talán életben tudom tartani, ha sikerül meggyőznöm, hogy működjön a többiekkel együtt. Legalább a küldetés ideje alatt… Reménykedtem, sikerül majd hatnom a józan eszére, bár az eddigiek alapján kételkedtem, hogy van-e neki egyáltalán ilyesmije.
Én már voltam pár amolyan küldteséne, persze ez kimerült nagyjából annyiban, hogy anya elhatározta, neki kell valami, és azt elmentünk megszerezni. Nem tudom mondható-e szerencsés fordulatnak, hogy ez viszonylag gyakran történt meg, így nagy tapasztalattal rendelkeztem e téren.
Amikor azonban úgy gondoltam, ennél már nem vehet meglepőbb fordulatot az esemény, tévednem kellett. Dany ugyanis bekapcsolódott a küzdelembe, vagyis inkább kivonta Drewt a forgalomból. Kényelmesen a hátára telepedett és szemmel láthatólag elégedett volt magával. Mivel nem ismertem Aident, és nem akartam kockáztatni, közé és a Drew-Dany páros közé sétáltam.
- Jól vagy? - Kerestem meg óvatosan a tekintetét. Húú… egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Eszméletlenül helyes volt a srác, legalábbis az én meglátásom szerint mindenképp. Pislantottam egyet, visszarántva ezzel magam a jelenbe és mivel úgy láttam megmarad, Dany felé fordultam. Felényújtottam a kezem.
- Szállj le róla - mondtam neki barátságosan - fölösleges felmérgelned magad. Ha nem hajlandó velünk együttműködni, úgyis meghal - ezt viszont már érzelem-mentesen, trágyilagosan mondtam. Nem örültem neki, de ez volt a benyomásom. Hacsak nem rajonganak érte az istenek (ahogy azt ő hiszi) akkor változtatnia kell legalább egy nagyn picit a viselkedésén. Vagy legalább megpróbálnia.
(Amennyiben Dany lemászik Drewról Sofia őt is felsegíti, ha elfogadja.) |
Drew, a Senkik Királya olyannyira felhúzott, mint még senki, semmikor. Lány létemre tombolt bennem az adrenalin és ahhoz, hogy ne tegyek meggondolatlan dolgot, amit egyébként eddig soha semmikor nem tettem volna el kellett számolnom tízig.
1... 2... 3...
Ekkor egy hozzám hasonlóan fehér hajú fiú lépett be a jelenetbe. Nála volt Drew (vagyis a húga) lovának a kantárja és egy pár mondat kíséretében a kezébe nyomta azt.
Egy pillanatra megálltam a számolással, de amikor a két fiú egymásnk esett.. hát megint felment mennem a pumpa. De most máshogyan. Jól esett, hogy kiálltak mellettem (najó, nem is kifejezetten). Aiden amúgy tök szimpatikuslehettet volna számomra egy másik szituációban, de most egyszerűen nem voltam képes realisan gondolkodni. Mintha kikapcsolt volna az agyam, legalábbis egy olyan része, ami miatt az ember már képes hatalmas felhőkarcolókat, illetve csavart építményeket is építeni.
Bekapcsolt a túlélő ösztönöm. Attól a pillanattól fogva mintha lelassult volna az idő körülöttem. Az ugráló és "Bunyó!" - t felkiáltások tompultak, de minten, ami ott történt előttem éles volt és valóságos. Amikor Drew még egyszer Aiden felé lendült én kihasználtam azt, hogy fél lábát felemelte a földről és kigáncsoltam. Én. Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz, de sikerült.
A követezű pillanatban ráultem a fekvő Drew - ra, lábammal leszorítottam a kezeit, majd eggyik kezemmel erősen lenyomtam a fejét a poros földre, hogy ne tudjon mozogni, mindeközben pedig vagy egy lábhossznyival a lapockáitól lentebb ültem.
A gáncsolás és a leteperés következtében a hajam fel átkerült a másik oldalra, a szivem kalapált az izgalomtól. Az a pillanat előtt még nem éreztem magamat élőbbnek. Kifújtam a levegőmet, majd amikor beszívtam a következő adagot az mélyebben, és talán hangosabban tettem mint általában.
Pimasz mosoly húzódott az arcomra. Mond Drew, még mindig nevettetlek?!
Kíváncsi lettem volna az arcára, de mivel éppen a porba nyomtam, nem akartam fejjel lefelé lógatni a fejemet, hogy az oldalra fordított képét bámuljam. Felnéztem Aidenre, akinek ábrázata mondhatni kárpótolt ez a csekély veszteség miatt: Haja a verekedés miatt kuszán állt, arca kissé kipirosodott, ruháján pedig rácok keletkeztek. Kissé csodálkozóan nézett rám, gondolom senki sem számított arra, hogy épp egy lány fogja leteperni Drew - t a földre. Vagy éppen azt, hogy eggyáltalán ő fog alulmaradni. |
 Az emberek egyre csak nyűltek körém. Természetesen körém gyűltek, és véltelen sem a többiek köré, hisz az embek rám voltak kíáncsiak, nem pedig a másik ketőre, akik még isteni szüleik kilétét se ismerték. Ugyan! Én születésem pillanatától tudtam, hogy kihez tartozom. Egyértelmű volt, hogy a dicső Hermész porontya vagyok, hisz tökéletes arcvonásaim is az övéhez hasonlítanak. Legalábbis a táborban azt mondják.
A tömegben felismertem a Poszeidon kölyköt, és a Zeusz lány is az istállóban téblábolt. Őket, bár nem név szerint de mindenki ismerte. Hamar híreszállt annak, ha az egyik legfőbb isten gyermeke a táborba került.
Sajnos nem tudtam velük fooglalatoskodni, mert Dotty vagy Dany, mit is érdekel ez engem, éppen megróbált helyre rakni. Szörnyen zavart, hogy jobban tudta mit, és hogyan kéne tennem. Nem is értem mi problémája volt. Hisz én teljes mértékben megfontoltan cselekedtem, és nem vagyok olyan elvetemült mint ő, hogy leüvöltsek mást indokolatlanul. méghogy én rossul csinálok valamit! Ugyan már, hát nem látott a szemétől, hogya én nem lettem volna, akkor a tábor se lehetett volna ugyan az!
- Ugyan már, ne nevettes! - röhögtem fel gúnyosan, és lenézően - Ezek pusztán nevek! Axel nem fog megharagudni, ha nem ismerik név szerint, hisz eddig se ismerték- persze én is tisztában voltam vele, hogy itt súlya van a neveknek. Aztán okítása már kezdett az idegeimre menni. Az izmaim megfeszültek, és ott volt bennem az érzés, hogy mindjárt neki esek. Szerencséje volt, hogy nő nemű egyed, különben egy jobbossal megajándékoztam volna. Ujjaimmat tornáztattam,hogy levezessem a felgyülemlett stresszt, de attól a hangom még ingencsak megváltozott - Zeusz szerelmére mondom! - ekkor az ég megdördült, tessék még ez is. Most már biztos az istenek is odáig vannak, mert a számra vettem a nagyfőnököt.
Szinte a semmiből tűnt elő Aiden, legalábbi azelőtt nem tűnt fel jelenléte. Márpedig általában feltűnik, hisz amolyan egészséges rivalizálás mindenképp van köztünk. Teljesen normális, hogy néha Hádész karjai közé kívánom. Ez teljesen normális. Kezében Szophia kantárja lógott a kezébe, amit aztán nekem adott. kellmes meglepetés, hogy pont ő folyamodott erre. Lenyűgözve néztem rá, nem néztem volna ki belőle.
- Na végre egy normális... - kezdtem volna bele, de ő gyorsabb volt. Igeim ismét az Olimposz csúcsát verdesték. Mért akart aznap mindenki velem kekeckedni? Én nem is értettem. Természtes, hogy az állatvilágban le kell győzni a királyt, hogy a helyére léphessen a nyertes, de itt egyértelműen én győztem volna, szóval kár volt nekik leáln velem.
- Inkább ne beszélj, míg nem kérdeznek - jegyeztem meg puszta jó szándékkal - , mert a végén talán csak lepkefing jön ki a szádon - nevettem fel gúnyosan, majd végre találva egy testhez álló táncpartnert, aki nem nő volt (bár ki tudja) szándékoztam levezetni rajta a felgyülemlő adrenalint. Jobb kezemet lendítettem, hogy pofikáját érhesse, és csúnya foltot hagyjon maga után, ám úgy tűnt számított rá ugyanis elhajolt az ütésem elől. Egy gyors rontást mormoltam el, mert nem ért célba az öklöm. De nem volt sok időm, mert ős se hagyhatta szó nélkül.
A tömeg megőrült körülöttünk, mindenki kiabált. Elhangzott egy "Bunyó!" felkiáltás is. Erre még azok is oda tömörültek, akik eddig ne is figyletek a feltűnő társaságunkra. |
A box felé oda volt írva a neve egy táblára: Honey. Elmentem lószerszámokért. Lecsutakoltam a lovat, és felnyergeltem, ekkor tévedt a tekintetem egy kis veszekedő csapatra. Mondjuk miért ne vettem volna észre őket? Ott voltam egészen közel.
Bele kellene szólnom...?
Áhh, dehogy is! Valaki hozzon popcornt nekem! Kissé talán kárörvendő vagyok....
De amúgy sem ismerem egyikőjüket sem. Úgy igazán. A nevüket tudom, és sokszor látom őket nap mint nap, azonban egyikőjükekel sem sikerült közelebbről megismernem.
Inkább csak karba font kézzel nekidőltem a Honey boxa ajtajának. Hallgattam.
Egyáltalán min vesztek össze?
Persze Drew O'Neel-el ki nem veszekedett még? Heh... én... meg egy maroknyi gyerek rajtam kívül. Azok akik azt sem tudják kicsoda. Erre a srácra igazán ráférne egy ególeépítés.
Mivel velem továbbra sem állt le senki társalogni, visszafordultam a drága angol telivéremhez. rákönyököltem az alacsony boxajtóhoz, és elkezdte simogatni a fejét. Majd csak történik valami.
Ha meg ezek nem hallgatnak el, nem tudom mit csinálok. Vagy megőrülök, vagy én hallgattatom el őket. Attól függ, hogy Kheirón mikor méltóztat megjelenni, és megmondani, hogy mi lesz a következő lépés. |
Az istállónál volt a gyülekező egyik része, mivel mindenkinek hátast kellett választania, amit én örömmel tettem meg, hisz 3 év alatt volt szerencsém lovat választani már magamnak. Ezúttal i úgy voltam vele, hogy remek társam lesz Io annak ellenére, hogy egyszerű ló, szárnyak és szarvak nélkül. Remekül megértettük egymást az egérszürke állattal, így nem állt szándékomban mást keresni a helyére.
eléggé nagy volt a csoportosulás már kint is, többen is jöttek az itthon maradó táborlakók közül bámészkodni, csak azért, hogy láthassák, ahogy a vállalkozó szelleműek elhagyják a tábort és lehetőleg igyekeznek majd, nem hullazsákban és szemeteslapáton hamuként vissza térni. Én személy szerint nem pártoltam se a darabokban vissza térés gondolatát se a hamukéntit. Jó lesz nekem élve is, köszönöm szépen. Persze mindig bíztak abban, hogy épségben tér vissza a küldetésről az összes félvér, bár ez sokszor lehetetlennek bizonyult. Én személy szerint nem rettentem vissza a halál gondolatától, szóval szokott magabiztosságommal vágtam át a bámészkodó népen belépve az istállóba, ahol zűrzavar fogadott.
Szemöldök ráncolva igyekeztem nyomon követni az eseményeket, bár nem volt egyszerű, de amint megláttam Drewt már körvonalazódott is benem, hogy mégis mi a fene történik éppen, amit csak fáradt sóhajjal nyugtáztam, bár kissé felidegesítettem magam rajta. Folyton valami gond volt vele.
Elviharoztam a többiek mellett egyenesen a szerszámosba, ahol ezúttal nem magamnak és Io-nak szedtem össze a felszereléseket, hanem Drewnak és a húga lovának. Határozott léptekkel mentem vissza és léptem be a boxba. Szophia ismert már engem, szóval nem makrancoskodott annyit, bár így is keménykezűen bántam vele, hogy tudja ki a főnök.
Pillanatok alatt hátára csaptam a nyerget és alaposan meghúztama szíjjakat, amit nem volt egyszerű tekintve, hogy a ló feltett szándékkal igyekezte megnehezíteni a dolgom, de vágül csak sikerült. Már csak anyi dolgom volt, hogy fel kellett kantároznom, majd a boxból kivezetve szerencsétlent a kantár szárát Drew kezépe csaptam, majd dühös és rideg tekintettel mértem végig a srácot, mielőtt még legalább ennyire fagyos hangon szólaltam meg jól hallhatóan, hogy az istálóban tartozkodók közü senkinek se okozzon nehézséget hallani, amit éppen mondani készültem.
-Nem érünk rá hisztis kislányt játszva kényeskedni meg a pofikánkat huzogatni, mert egy ilyen húzás maitt, lehet hogy az egész banda otthagyja a fogát, csak mert te képtelen vagy elvégezni a feladatod. Küldetésre megyünk, ahol pont nem fogunk ráérni ilyesmikkel elcseszni az időt Drew, szóval ajánlom, hogy szedd össze magad, mert amennyiben nem megy, akkor nem vagy idevaló, szóval ennyi erővel foghatnád a kényes kis segged és vissza húzhatnál a többiekhez, fogtad? Vagy amennyiben képes vagy össze kaparni valamennyi férfiasságot, és nem hisztis picst játszani fiú létedre, akkor ajánlom idulásig álljál neki, mert tetszik vagy sem, de csapatban fogunk játszani, szóval ideje lenne össze kapnod magad annyira, hogy legalább olyan srácnak lehessen mondani, aki méltó is a félisten névre, mert öcskös jelenleg a béka segge alatt vagy.-vágtam oda. Készen álltam egy jó kis bunyóra indulás előtt, szívesen bevertem volna egyet Drewnak, amennyiben továbbra is akadékoskodik, viszont nekem is még dolgom volt és nem értem rá vele foglalkozni, szóval elhaldva az indulni készülők mellett egy pillanatra megálltam.
-Mellesleg valaki segítsen annak a szerencse csomagnak.-böktem állammal Alex felé.-Még ma el kéne indulni.-mondtam, majd beléptem a szerszámosba és kihoztam Io cuccait, amjd nem is foglalkozva a többiekkel felszerszámoztam kedvenc hátasom, aki örömmel vette, hogy ma felülök rá.
-Sok a hülye, mi haver?-kérdeztem lovam nyakát megpaskolva, mivel érezhetően feszültségem rá is átragadt.
- |
A többiek, akik nálam határozottan rutinosabbak voltak a tábor terén, probléma nélkül elindultak a nyerges felé, én pedig követtem őket, mert amíg nem voltak itt, elfelejtettem ellenőrizni, hogy hol van, el voltam foglalva a lovak megismerésével. Életemben nem láttam még annyi nyerget, kantárt és egyéb felszerelést. Összegyűjtöttem mindent Lamiának, majd visszaindultam velük a boxához. Olyan kantárt választottam, amiben nincs zabla, hogy ne okozzak neki kényelmetlenséget. Amúgy is máshogy akartam irányítani, elvégre remekül el tudtunk beszélgetni. Ezért mindig is áldottam az apámat. Gond nélkül lepucoltam, bár a szárnyaival óvatosan kellett eljárnom, nem akartam megsérteni őket. A kantárt is probléma nélkül feltettem rá. Azonban a nyeregnél megakadtam. Életemben nem nyergeltem föl még pegazust, ami ismerjük el, azért annyira nem meglepő, hisz az ember a félvértábor határain kívül nem gyakran botlik beléjük. Lamia sem lelkesedett túlságosan a nyereg gondolatáért, bár jelezte, hogy segít, ha nagyon kell nekem. Úgy döntöttem azonban a nyerget mellőzhetjük, hisz számtalanszor lovagoltam már szőrén és ha Lamiának úgy kényelmesebb, akkor miért is ne.
Amikor végeztem körbenéztem, a többieket figyelve, illetve lovaik reakcióját hallgatva. A vélemények megoszlottak, voltak lovak, akik örültek már jól ismert lovasuknak és voltak olyanok is, akik azt találgatták, mégis ki lehet az, aki a hátukra tervez ülni. A mellettem lévő boxhoz egy szőkehajú, szemüveges srácot rángatott az egyik szatír. Úgy sejtettem nem állhat a lovaglás és az egyéb lóval kapcsolatos foglalatosságok magaslatán. Ennek ellenére tűrhetően fel tudta nyergelni. Szimpatikusnak tűnt és egy kicsit visszahúzódónak, szóval úgy döntöttem vele kezdem a barátkozást.
- Helló! - Mosolyogtam rá. - Segítsek? - Húztam be a nyeregalátétet a markamrába, mert arról elfelejtkezett. Majd feléfordultam. - Sofia vagyok - Tettem hozzá, továbbra is barátságosan mosolyogva. Lamia megbökdösött, így hátranéztem rá. Mire azonban újra a a srác felé fordíthattam volna a figyelmemet, egy újabb és meglehetősen barátságtalan kölyök érkezett. Valamilyen ismeretlen okból úgy gondolta, hogy a szőke srác lehet az istóllófiú. Ekkor egy fehér hajú lány lépett hozzánk és helyretette a Drew nevű enyhén unszimpatikus gyereket. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, miközben gondosan jegyzeteltem a neveket a fejemben. Legalább azokat tudjam, ha már nem ismerek mindenkit. Aztán Drew bekevert nálam etéren, de mint aztán kiderült, ő sem tudta a neveket. Nem szándékoztam a nyomdokaiba lépni. Dany határozottan szimpatikus volt, így arra jutottam nem is olyan rossz itt, elvégre a háromból kettő nem is olyan rossz arány. |
Javaslom, hogy nyisd ki a füledet nagymenő: ha kinyitottad volna a füledet meghallottad volna, hogy nem Axel, hanem Alex. Én pedig nem Dotty vagyok, hanem Dany. De ha így tetszik szólíthatlak a Senkik Királyának. És én sem fogom felszerszámozni Szophiát, inkább kérj meg valakit, aki szerined oda van érted, majd meglátod, hogy nem vagy akkora nagy sztár.
Inkább maradj itt a táborban, nem kellesz a küldetésre. Ott nem azzal lesznek az emberek elfoglalva, hogy téged csodájanak, hanem azzal, hogy életben mardjunk. te meg ezt igencsak lehetetlenné teszed.
Ja, és az a világ, aminek te vagy az éltető ereje igenhamar el fog pusztulni. |
Még nagyban magyaráztam a lovászfiúnak, hogy mit várnék el tőle, amikor betoppant köreinkbe egy lány. Úgy tűnt ismer (bár engem ki ne ismert volna itt), hisz a nevemen szólitott. Már épp szólni akartam neki, hogy eme alkalom nem teljesen megfelelő arra, hogy autogramot adjak neki, mert teljesen elhavaztak a félvérteendőimmel. Emeltem a kezem, hogy leinhessem, de akkor azonban számomra teljesen váratlan fordulatot vett a helyzet. Talán egy cseppnyi döbbenet át is futott az arcomon, amikor rátekintettem. Ekkor tűnt fel, hogy az egyik bungaló foglalóval akadtam össze. És azután, hogy nagylelkűen befogadtam az otthonomba, még így mer beszélni velem? Egy egyész pillanat erejéig elmerengetem a nevén gondolkozva. Daya?Diah vagy Dotty? Dotty lesz.
- Dotty, ha úgy érzed nem megfelelő Axel munkamorálja, akkor te is megcsinálhatod. Megadom rá az engedéjt - biccentettem felé belegyező jelleggel, majd másik felé tekintettem. Dotty-nak hála (nem mintha magmtól nem jutott volna eszembe) megismerhettem a szőkeség becses nevét. Axel, meg kell hagyni, nem a leggyakoribb név volt.
- Szóval, Axel - vetettem át karomat vállán. Akárcsak az örök barátok, éppen úgy festhettünk mi ketten egymás melett - Most, hogy kiderült, több vagy mint egy lovászfiú. Estleg felfogadlak bal kezemnek. Sajnos a jobb kezem értékesebb, így azt nem ajánhatom fel neked - ismertem el. Hát igen, minden a jobb kezemhez kapcsolódott. A jobbal húztam fel az íjjat, és a kardot is csak abban tudtam igazán jól forgatni. Ha az elveszett volna, akkor az erényeimet hagytam volna magam mögött. Természetesen kar nélkül is magason mások fölé emelkedtem volna, akkor én lettem volna a dicső hős, aki elvesztette társaiért a végtagjait. Nem mellesleg a helyesség egyáltalán nem fügött össze a karommal. Na jó talán mégis. Bal kézzel nem elég hatásos a hajamba túrni. Ennek gondolatára a szabad kezemmel, ami nem Axel vállán pihent (ez természtesen a jobb volt) érzékien túrtam sűrű barna fürtjeimbe - Tudni melyik istenség kölyke vagy? Hermészé biztos nem, hisz nem vagy olyan jó képű mint én - mutsráltam az arcát. Még elég sokáig méregettem. igazából isten szakértő voltam, így hamar ki tudtam találni kitől származhatnak az újoncok, de Axel-t reménytelnnek láttam. Ezt inkább nem jelntettem ki hangosan.
Dottyra emeltem tekintetem, aki még mindig ott ólálkodott körülöttünk. Hát nem vette észre, hogy éppen szemmi szükség nincs itt rá. Szophia-t kelett volna felnyergelnie, nem itt ácsorogni.
- Egyébként igazad van - tértem vissza az előző témára teljes komoylsággal - Tényleg nem vagyok a világ közepe. Én egyértelműen az életetőereje vogyok. Szóval, mostmár indulhatsz is felnyergelni Szophia-t, ha már ezt így megbeszéltük - villantottam egy bájos mosolyt felé. |
Amint induláskész állapotba hoztam Zénót kiléptem a box ajtaján hátam mögött hagyva korántsem harciménként kinéző hátasomat, akivel még csak most ismerkedtünk meg, hiszen eddig nem volt egymáshoz mondhatni semmi közünk se.
Amint bezártam az alsó boxajtót körbenéztem, hogy kikkel megyek a küldetésre. Kissé nehéz volt átlátnom az amúgy is poros levegőn, de most, hogy ennyien munkálkodtunk itt, az istállóban a lovak letisztításával méginkább nehéz volt átlátni a levegőn. Úgy gondoltam, hogy fentáll az az eshetőség, hogy annak a levegőnek az összetétele nem eggyezik azéval, amit általános iskolában tanultunk.
Három ismerős arcot találtam a Hermész bungalóból, abből mindössze eggynek volt Hermész az apja. Mi, többiek talán azt reméltük, hogy ez a küldetés alatt rájövünk, hogy kitől származunk. Márha meg nem halunk.
Drew O'Neel - ejtettem ki magamban annak a félvérenek a nevét, aki joggal van a Hermész bungalóban. Ami azt illeti, mindig is hányingerem volt ettől a fiútól. Nem, nem hányingerem, hanem olykor legszivesebben orbavertem volna.
Most éppen Alexet kezte el csicskáztatni, hogy szerszámozza fel a lovát, mert 'őfelsége' nem tudja. Talán mentségére szólhatna, hogy lovászlegénynek nézte Drew a fiút, de arra a hangnemre, amit a fiúval szemben használt, arra nem volt mentség. Egyszerűen nem bírtam hallgatni, hogy ennyire semmibe nézi Alexet. Talán ez a dolog azért is bántott annyira, mivel engem is piszkáltak az első pár hétben amikor ide jöttem, így tudtam milyen érzés. Egyszerűen nem bírtam nézni. És ekkor olyan dolgot tetem, amire sohasem gondoltam volna.
Drew! Mi az, letörik a kezed, ha felpakolod a nyerget a ló hátára, a kantárt az arcára? Vagy várj, kitalálom, koszos leszel. Talán megsérül az egód, ha nem ugráltathatsz másokat? - Amikor megfordult, hogy szemügyre vegy, mégis ki a fene mer így vele beszélni, mintha kicsiny jelét láttam volna döbbenetnek az arcán. Azért is folytattam. - Alex pedig nem istállófiú. Ha nem vakítana el a önimádatod, és nem csak azzal foglalkoznál, hogy mindenkinek tetszél akkor talán észrevetted volna, hogy Alex egy ideje itt van a táborban és ugynabban a kabinban laksz vele! - Miközben ezeket mondtam kezemet lazán, Alex felé kinyúlytva tartottam. Az ő arcán pedig nem is inkább döbbenet, hanem csodálkozás ült ki. - Ja, és egy kis felvilágosítás: nem te vagy a világ közepe. - Ezzel sarkonfordultam. Büszke voltam magamra, hogy ki mertem állni másért, hogy elmondjam a magamét. |
A hír, miszerint valamiféle küldetésre igyekszik a tábor egy válallkozó rétege, hamar eljutott hozzám. Természetesen kapva kaptam az alkalmon. Még véltlenül se akartam kihagyni egy olyan lehetőséget, ahol megmutathatom mire vagyok képes. Nem mintha nem lett volna tábor területén mindenkinek nyilvánvaló, hogy a teljesítményem kiüti a kiválóság mércéjét, de azért az erőfitogtatás sose ártott még meg senkinek. Egyébként is fent kellett tartanom a jó hírem. Ha az elvész, akkor csak a ballépéseimhez tudták volna kötni a tökéletes arcvonásaimat. Ilyenkor legalább ismételten megmutathattam, hogy én kellek ide, nem pedig olyan nyeszlett nőszemélyek, mint Daya. Örülhet, hogy a szél nem kapja fel, és fújja el magával. Nem beszélve a nevetséges harc fóbiájáról. Én továbbra sem hittem el, hogy ő is egyenesági leszármazottja egy olyan dicső istennek, mint Hermész.
Egy valamire azonban még is jó volt ikrem. Kiválóan viselte gondját lovának, akit olykor-olykor én is kölcsön tudtam venni a tudta nélkül. Fölöslegesnek láttam meglíteni neki, végülis ki ne osztozott volna egy olyan alakkal mint én. Még a lova is imádott engem.
- Mizújs Szophia? - támaszkostam le boxának szélén. Mikor bejöttem tudomást se vettem a többeikről, ők viszont biztos észrevették a jelenlétemet. Szinte éreztem, ahogyan a lányok sóvárgó tekintetét a hátamban. Sajnos rajongóimra éppen nem volt időm, meg kellett menetenem a világot .
Kinyitottam a boxot, és belépve a lóhoz egy barckot adtam fejére. Prüszkölt, és hegyes szarvait felém tartotta. Egyértelműen örült nekem, a kapcsolatunk a kezdetektől ilyen felhőtlen volt. A lószerszámokra tekintve úgy döntöttem, hogy én nem folyamodok olyan koszos munkához, mint felnyergelni egy lovat. Daya-t nem akartam ilyen apró-cseprő dolgokkal zaklatni, hisz neki pihenő volt az az idő, ő nem ásta magát bele a harcok művészetébe velem ellentétben.
- Keresek valakit aki helyretesz téged, csajszi - veregettem meg oldalát, mire ismét fujtatott. Láttam rajta, hogy hihetetlenűl izgatott lett egyből. Kíválóan beszéltem a lovak nyelvét. nekem csak azért nem volt sajátom, mert akkor nem lett volna elég időm Szophia-ra, aki imádott engem.
Nyitvahagytam a box ajtaját, és úgy indultam neki a keresésnek, hogy mataláljam az istállós fiút. Élt bennem a tudat, hogy ő majd felnyergeli a fekete jószágot. A láthatáromban fel is tűnt egy szőke cingár, szemüveges srác. Azonnal tudtam, hogy ő lesz az, kétej nem fért hozzá, hogy ő az akit kerestem.
- Hé, te! - szólítottam meg neve ismrete híján - Ugye te vagy az istállós fiú? - tettem fel a kérdést pusztán udvariasságból, de mivel magam is ismeretm a választ, így folytattam anélkül, hogy érdekelt volna mit mond - Na, egyből gondoltam! Szóval, lenne ott egy fekete szépség, rá kéne dobni egy nyerget - magyaráztam el neki, hogy mit is szeretnék tőle. Fel se tűt, hogy ő is egy lóval foglalkozik. Még csak fel se merült benne, hogy félvér lehetne. Valamiért olyan természtesnek vettem a kisugárzásai miatt. Bár mindig is úgy gondoltam, hogy az istállósfiúk izmosabbak a széna hordási miatt, talán egy újonc volt, így inkább nem tettem fel neki a számára megalázó kérdést. Félő volt, hogy megsértősik, és akkor nem végzi majd el a munkát. Nem mintha rám meglehett volna sértődni, de fő az elővigyázatosság. |
 Miután összeszedtem a cuccaimat, izgalommal telve indultam el az istállóba. Az eső továbbra sem állt el, de már nem annyira zavart. Beléptem az ajtón. Más ilyenkor az orra elé kapta volna a kezét a jellegzetes istállószag miatt, de én meg se éreztem. Volt, aki elbizonytalanodva ácsorgott vagy épp a boxok előtt járkálva nézelődött, számomra azonban egy pillanatig se volt kérdés, hogy melyik box felé induljak. Bár ismertem az összes lovat, jó és rossz tulajdonságaikat, csak egyetlen hátas jöhetett szóba, aki elkísér a küldetésre. Ez a ló nem volt más, mint a gyönyörű, pej pegazus, Orion.
Még oda se értem a boxához, Orion kíváncsiskodva kidugta fejét a felső boxajtón a lépteim hallatára. Amikor meglátott, izgatottan szitálni kezdett, majd a földet kapálva adta tudtomra, hogy nem bírja már sokáig bezárva. Türelmetlen horkantásokat hallatott, miközben szemeiben ott égett a tűz. Közelebb léptem hozzá és végigsimítottam nemes fején, erős nyakán. Ő odanyomta az orrát az arcomhoz és finoman belefújt a hajamba. Önkéntelenül elmosolyodtam.
- Küldetésre indulok, Orion, amiről nem biztos, hogy élve visszatérek. Velem tartasz? - suttogtam a fülébe, mire Orion olyan hangos nyerítéssel válaszolt, amibe az egész istálló belezengett. Ezt igennek vettem.
Kefét ragadtam és elkezdtem csinosítani csodás paripámat. Bár szemmel láthatóan élvezte a dolgot, folyamatosan "táncolt" egyhelyben, egy pillanatra sem maradt nyugton. Ahogy csutakoltam, eszembe jutottak a nagyapám szavai. Lelki szemeim előtt megjelent a bölcs öreg, amint idős, szürke kancája mellett állva, hangjában sosem múló rajongással beszélt a lovakról. "Majd egyszer te is rájössz, Katie, hogy lehet több száz lovad az életben, de csak egy lesz igazán a tiéd." Átkaroltam Orion nyakát és hozzábújtam. Éreztem, hogy megtaláltam azt a lovat, akire rá mertem volna bízni az életemet, és tudtam, hogy ő se habozna tűzbe menni értem. Amikor megérkeztem a táborba, kezdetben elég visszahúzódó voltam, alig szóltam valakihez. Orion volt az egyetlen, akivel szót értettem. Mások a közelébe se mertek menni, ezért jóformán öngyilkosjelöltnek tartottak, amikor elkezdtem foglalkozni vele. Sokan mááig sem értik, hogy mégis hogyan maradtam életben, miután először felültem rá. Az igazat megvallva, amióta Orionon kezdtem el lovagolni, nem is ültem már lovon.
A többiek felszerelésért igyekeztek, ezért én is így tettem. Jobban szerettem szőrén lovagolni, de tekintve, hogy ezúttal a szokásosnál hosszabb útra indultunk, ezért gondoltam jobban járok, ha kímélem a fenekemet. Orionon ritkán volt nyereg, gyakorlatilag csak a betanítása során tettem rá, így reméltem, hogy nem okoz neki túl nagy problémát a viselése. A kantár, a nyereg és a nyeregalátét mellé még egy nyeregtáskát is magamhoz vettem, hogy ha esetleg a jövőben szükségem lenne még valamire, ne kelljen szelektálni. |
 Én már egy órával később Keirón környékén lébecoltam, de még legalább ennyit kellett várnom, mire az utolsó Aphrodité-kölyök is megérkezett. Zsebredugott kézzel flangáltam a kentaur mögött, időnként neki-nekimenve a többieknek, amiért cserébe sokan megpróbálták kitalálni anyám foglalkozását, ami cseppet sem az istennő volt, hogy úgy mondjam, ezenfelül megajándékoztak néhány felmutatott (nem hüvelyk-) ujjal is. Amúgy ez engem a legkevésbé sem zavart, valahogy már nem tudott érdekelni a dolog. Az istállóig egész úton azon elmélkedtem, mit is keresek én itt ezen a leendő küldetésen, amire hagyományosakan csak a legjobbakat küldik el, és nem a skála másik végét. A kérdésemre igazából egyetlenegy lehetséges választ találtam, mégpedig azt, hogy bizonyítani akarok. Nos, ez úgy igazából nem fog menni, álltam hozzá elég pesszimistán az ügyhöz. Tekintve, hogy eddig még csak nem is lovagoltam, És ez való igaz volt, annyit szerencsétlenkedtem, hogy nemigazán mertek lóra ültetni eddig a táborban, néhány szatír most is nagyon aggódva nézett rám, néhányan remegő szájjal. Valószínűleg azon gondolkodtak, hogy hogyan adják tudtomra azt, hogy nem tanácsos nekem a küldetésem rögtön egy lóval kezdenem - azaz inkább hagyjam is - nekem, aki csak elméletből és a nézőközönségből ismeri a lovaglás alapjait, de végül valahogy mégsem igazán szóltak bele.
Aztán beértünk az istállóba. Korábban már jártam itt, képzelődtem is, hogy na vajon melyik ló lenne olyan, amelyikkel képes lennék megtanulni lovagolni, de konkrétan még sosem akadt meg egyiken sem a szemem. Mivel, hiába dekkolok itt már egy ideje, még mindig az átlagoshoz vagyok szokva, ezért elkezdtem a különlegesebben kinéző lovak között nézegetni. Páran bennmaradtak Keirónnal középen, de a legtöbben már elindultunk körbenézni. Éppen néhány pegazus mellett haladtam el, amikor az egyik szatír finoman megfogta a grabancomat és arrébb rángatott, egyenesen egy musztáng mellé. Azt mondta, a vele foglalkozó félvérek jó véleménnyel beszélnek róla, így hát valószínűleg az lesz a legjobb, ha ő lesz az enyém. Aztán tovább ment, hogy másoknak is besegíthessen.
Ami azt illeti, nem igazán volt ínyemre a választás, a hátas - akiről momentán csak a fajtáját tudtam, meg a szatír elmondta a nevét - elég nehéz esetnek tűnt nekem, valahogy nem hittem el róla, hogy olyan engedelmes volna, mint mondták. És láss csodát, később igazam is lett. Egy fújtatással ő is értésemre adta, hogy nincs túlzottan ínyére a dolog, és én már éreztem, hogy borzalmasan nehéz lesz vele összerázódni. Ami kicsit erőt adott, hogy láttam, mások kifejezetten a vadabb lovakat keresik, és rendszerint az egészen átlagosokat. Így kevésbé éreztem gáznak a helyzetet, ami azt illeti. A többiekhez hasonlóan azután én is elindultam a felszerelésért, amit aztán többszöri újrakezdéssel ugyan, de végül azt hiszem sikeresen fölszereltem. Valamely csoda folytán még akadtak, akik nem végeztek a lovaikkal, így hát pár perc alatt összefoglaltam magamban az eseményeket. Amire azonban rá kellett jönnöm, hogy ehhez az úthoz kell egy fegyver. És nekem még azom sincs. Kíváncsi voltam, vajon indulás előtt még mindannyian kapunk-e, esetleg az anyám megszán, vagy csak az utolsó pillanatban kezembe hánynak valamit a szokásos "nagyon ne tedd tönkre" kísérettel és hagynak a legócskább valamivel elboldogulni. Amint szépen sorra vettem magamban a lehetőségeket, valamiért a legutóbbit tartottam a legvalószínűbbnek. Megadóan sóhajtva magamnak, de sajnos talán túlságosan is hangosan tettem fel a kérdést:
- Mikor indulunk? - Azért remélem nem sokan hallották meg. |
Igazából nem nagyon tudtam, hogy mit keresek pont Én a küldetésre vállalkozók között. Én, aki a saját fejében lévő ürgével beszélget nap mint nap. Talán a kommunikációm is fejlődhet. Bár nem nagyon bízok benne. Sőtt ez szinte lehetetlen. Meg se fogok mukkanni, akkor is csak nagynehezen, ha ... De máris ott voltunk az istállónál, hogy kiválasszuk a megfelelő lovakat.
Kheirón éppen az egyik szintén 'önjelölt öngyilkossal' beszéllgetett akiben volt némi harci kedv. Nem hiszem, hogy Árész kölyök lett volna, de most nem is ez a lényeg. Én svégen mögöttük jöttem.
Amint beértünk a lovardában páran odaléptek megszokott hátasukhoz, de én nem voltam közöttük. Körbenéztem, hogy mi a választék.
Pegazus, pegazus, és mégegy.
Az igazat megvallva nem nagyon akartam pegazust választani társamnak, igazából nem nagyon voltam velük jóban. Az egyetlen szárnyas élőlény, amelyiket elviselem az a sárkány. Mondjuk azt tegyük hozzá, hogy kiskorom óta sárkány mániás vagyok, valahogy mindig is közel álltak hozzám.
Tekintetemet továbbfuttattam a lovakon... majd megakadtam egy almásszürke Arab telivér keveréknél, mely nem igen tűnt ki a többi közül, talán épp ez fogott meg benne. A maga módján gyönyörű. Kissé elhanyagolt mén volt, mivel szinte eggyáltalán nem lovagoltak rajta, így csak néhanakján az eggyik szatír letisztogatta.
Én úgy mentem oda hozzá, mint aki el van bűvölve. Szépen lassan sétáltam, nem azért mert féltem attól, hogy meg fogom ilyeszteni. Nem.
Már csak egyetlen egy lépés.
Amikor adaléptem hozzá gyengéden az orra elé raktam a kezemet, ő megszagolta, majd a kezemnek nyomta a fejét. Azt hittem, hogy ilyenek csak filmekben léteznek.
A táborban a többiek csak úgy beszéltek erről a lóról mint a sötétség ménjéről. Mén. Olykor az alvilág sötét lovaként emlegették az Árész kölykök, a ló akire senki sem ül fel. Talán ez azért lehetett mert vad volt, de engemet ez akkor sem riasztana el attól, hogy ez a 'névtelen' ló legyen az utitársam a küldetésen. Talán épp ki fog egészíteni bátorság terén, és még tanulhatok is tőle. Jó, nagyon hülyeségnek hallatszódhatna, hogy egy lótól akarok tanulni, de ha jobban belegondolunk az állatoktól nagyon sokat tanulhatunk.
Zénó - így fogom hívni, ez lesz a neve. Eldöntöttem.
Majd ezzel elindultam a felszerelés tároló zárt box felé, hogy kerítsek Zénónak nyerget, kantár, nyeregalátétet, nomeg nyeregtáskát, amibe elrakhatom a kis cuccaimat. |
Nagyjából három órája lehettem a tábor terültén, de máris annak elhagyását fontolgattam. Amikor megérkeztem, Kheirón és Mr.D éppen egy küldetésről beszélgetett. Nem ajtóstul rontottam a házba, köszöntem és bemutatkoztam, mielőtt kijelentettem nekik, hogy én is menni akarok a küldetésre. Mire a drága Mr.D valami ilyesmit motyorgott az orra alatt: “Na tessék, egy újabb öngyilkosjelölt.” Aztán cirka két percig bámultuk egymást aztán apám méltóztatott “szólni” az érdekemben, erre bezsuppoltak a hármas bungallóba. Hát igen, szép az élet. Felfedeztem az új lakhelyemet, ez nagyjából annyiból állt, hogy megcsodáltam a gyönyörű kutat a közepén és a kék színek remek összeválogatását. Na meg a kagylókat és egyéb tengeri csodákat, ám ezek miatt inkább olyan érzésem volt, mintha a tenger mélyén csücsülnék és nem egy házban. Ez azért elég furcsa volt nekem. Összeszedtem mindent, amit vinni akartam a küldetésre, a többi cuccomat pedig egyszerűen letettem az egyik ágy mellé. Ezekután elindultam felfedezni a tábort. Nem zavart a rossz, idő, esőkabátot is csupán azért vettem fel, hogy senkit ne lepjen meg csontszárazságom. Nem is volt kérdés számomra, hogy menni akarok-e, vagy sem a küldtésre. Eddigi életemet a szörnyek elől való meglépéssel töltöttem, nagy gyakorlatom volt már az ilyesmiben. Ezenkívül reméltem egy küldetés alkalmával jobban megtudok barátkozni azokkal, akikkel megyek. Amikor visszatérünk, ha visszatérünk, akkor egyszerűbb lesz beilleszkednem, ha már legalább néhány emberrel jóban vagyok.
Hatalmas volt a csődület, bár ahogy elnéztem a legtöbben csak kíváncsiskodni jöttek. Illetve hívták őket. Ennek ellenére láttam jó pár öngyilkos palántát is. Na nem mintha én különböztem volna tőlük. Talán abban, hogy igyekeztem kellően, de azért nem túlságosan távol ülni mindenkitől. Hála érte az isteneknek és talán Kheirónnak, de nem voltam kénytelen bemutatkozni és senki sem tudta még, hogy ki fia borja vagyok. Igazából ha rajtam múlna a dolog, akkor később sem tudnák meg. Amikor Kheirón elbocsájtott minket, én egyből az istállóba mentem. Szerettem volna elbeszélgetni a lovakkal, legalábbis a közlékenyebbekkel és találni egy olyat, akivel jól megvagyunk.
Néhány óra múlva Kheirónnal betódult a többi vállalkozó szellemű ifjú, addigra azonban én már rég eldöntöttem melyik ló fog elkísérni. Egy Lamia nevű bájos pej pegazus kanca mellett döntöttem, illetve megbeszéltük, hogy örömmel elkísérne. |
Küldetés. Ahogy ez a szó elhangzott az ebédlőben, egyeseknek felcsillant a szemük. Főleg a társaságomban, ott hátul. Ha tehetek javaslatot, akkor senki se kerüljön ebbe a társaságba. Főként Árész kölykök. Nem tehetek róla, ők kezdtek barátkozni velem. Aztán mikor kiderült mennyire jól forgatom a tőrt, méginkább nyitottak lettek felém. Ők legalább nem jönnek azzal feléd, hogy 'Zeusz lánya vagy' és bla, bla, bla... Van közöttük egy-két normális arc is, úgyhogy megvagyunk.
Szóval ők kifejezetten örültek a hírnek, miszerint kaland vár rájuk. Mert ők kaland ként tekintenek a küldetésre, amibe valószínüleg a csapat fele belehal.
A következő kérdésre kezek lendültek a magasba. Meglepetésemre, az enyém az elsők között került testem mellől a levegőbe. Egyik barátoméval együtt.
Ezután szétszéledtünk, s pár óra múlva már összekészített cuccal indultunk az istállóba. Lovakat kellesz választani, hogy velünk tartsanak. Tudok lovagolni. És nem amatőr szinten. Beléptünk a lószagtól és azoknak ürülékétől illatozó,valamint az esőtől párás helységbe. Néhány ló felnyerített. Aki márkorábban szoros kapcsolatot teremtett egy hátassal, az odalépett azállathoz.
Valamikor az elején nekem is volt egy hű lovam. De egy küldetés során egy fiú elvitte. Egyik sem tért vissza. Valószínüleg mi sem fogunk. Azonban úgy voltam vele, hogy ha egyben visszatérek, megbecsültebb leszek a tábrban, s nem csak egy Zeusz kölyök. Ha meg meghalok...hát úgy kell nekem, minek voltam olyan ostoba, hogy velük tartsak?
Figyeltem ahogyan lassan mindenki választ magának egy lovat. Már csak páran álltunk tétován. A mellettem állókra néztem és megforgattam a szemeimet. Én nem vagyok olyan mint ők. Előreléptem egyet, majd méegyet és így tovább. Hol jobbra, hol balra néztem. Egyszer csak megakadt a szemem egy lovon. Egyszerű lóvolt, semmi klönös rajta. Nem volt pegazus, nem volt szarva, vagy ilyesmi. Ha jól tudom angol telivér volt. És engem nézett, Én pedig őt.
Még életemben nem láttam az istállóban. De már az első pillanattól fogva bíztam benne.
Úgy tettem, ahogyan a töbiek. Odaléptem a boxhoz, mire ő fejét kidugta. Óvatosan végigsimítottam a fején. Nekem ő lesz a társam a küldetésen. Még akkor is ha vad. |
 Mikor már mindenki megérkezett a fedett ebédlőbe, pár ricsajjal teli perc után csend lett. Nos... Mint az várható volt küldetést kell indítanunk. Egy páran furcsa grimasszal fordultak egy má felé, de lassan ismét csend lett. Esetleg volna olya hős, aki önszántából elindulna eme kifejezetten veszéjes küldetésre? ...Körbenéztem. Egy pár lelkes archoz tartozó kéz emelkedett a magasba. Nem számítottam volna ennyi félvérre, de jól esett lelkesedésük.
.oOo.
Mikor egy pár óra múlva a küldetésre vállalkozó csapat ismét összejött, elindultam velük az istálók felé, hogy kiválasszák hátasukat, aki majd a küldetésben elkíséri majd őket.
(A lovak képestül, mindenestül a napokban felkerülnek a Főoldalra.) |
[47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Időjárás: A levelek elkezdtek lehullani, egyre hidegebb van, és már a nappalok is egyre rövidebbek. Hamarosan beköszönt az igazi hideg!
